Én csak keresem az utam…
Mostanában úgy veszem észre, hogy az emberek nagy útkeresésben vannak, és most nem kifejezetten az iskolás korosztályra gondolok, hanem a harmincas-negyvenes éveiben járó felnőttek körében is elég gyakori ez a jelenség. Szerintem ezzel egyébként semmi gond nincsen, hiszen sokszor 18-20 évesen még az ember nem is tudja eldönteni, hogy mi is érdekli igazán, mi az a hivatás, amit teljes erőbedobással és lelkesedéssel tudna csinálni. Gyakran teljesen más irányt vesz az életünk és más foglalkozásban találjuk meg magunkat, mint amiben hajdanán elindultunk. Ahogy haladunk előre az életben, egyre több dologgal találkozunk, a személyiségünk is formálódik és tudunk élni a változtatás lehetőségével.
Viszont vannak azok az emberek, akiknek az egész életére jellemző ez az útkeresés. Számtalan dologba belefognak, talán külső szemmel nézve még jók és sikeresek is abban, amit éppen csinálnak, de hajtja őket az elégedetlenség motorja. Csak sodródnak az árral, és nem tudják beteljesíteni az álmaikat. Soha nem veregetik meg a saját vállukat, ha pedig valaki megdicséri őket, akkor is inkább csak szabadkoznak, nem tudják jó szívvel és büszkén fogadni a kedves szavakat. Bizonytalanságuk abban rejlik, hogy nem működik a belső iránytűjük és így az életcéljukra sem tudnak fókuszálni, nem is hiszik, hogy létezik olyan.
Gondolom kitaláljátok, hogy emögött az állapot mögött is mi húzódik meg? Na, mondjuk kórusban egyszerre: a GYEREKKOR. Legtöbbször akkor alakul ki, ha a szülők nem ismerik fel és nem ismerik el a gyermekük különlegességét és rendkívüliségét. Nem kapnak dicséretet, és az elmaradt elismerést a külvilágban keresik. Az ilyen típusú gyermekek ritkán tagjai összeszokott csoportoknak, mindenütt ott vannak, de sehová sem tartoznak valójában. Többnyire nagyon tehetségesek, még csak meg sem kell erőltetniük magukat, hogy elérjenek valamit, és az esetleges akadályokat is könnyedén veszik.
Azt gondolhatnánk, hogy a sok új dolog, amibe felnőtt koruk során belefognak, nagyon inspiráló, de egy idő után pont az ellenkezője lesz igaz, mert úgy érzik, hogy az élet elsuhan mellettük. Miközben folyamatosan teszik a dolgukat, sok mindenhez értenek, de még mindig csak keresik azt, amiben ki tudnának teljesedni. A legnagyobb hibájuk, hogy túlzottan egocentrikusan és önfejűen csak a külvilágban keresik a céljaikat, ahelyett, hogy kicsit magukba néznének és elgondolkodnának, hogy mit is akarnak valójában. Nem azt, amit mások gondolnak jónak, hanem amit ők maguk.
No de nézzük meg, hogy melyik Bach-virágesszencia való ezeknek a folyton elégedetlen és élethosszig útkereső embereknek. Ez a csepp nem más, mint a vadzab vagy más néven rozsnok, melynek hatására képesek lesznek az élet mélységeibe hatolni, ahelyett, hogy folyton csak a felszínen kapirgálnának. Meglátják azt is, hogy az élet nem egyre unalmasabb lesz, hanem nem remélt új kapuk nyílnak meg, melyek új tapasztalatokat hoznak. Fokozatosan nyugodtabbá és magabiztosabbá válnak és egyre inkább intuitívan cselekszenek. Ez az esszencia nagyon hatásos, ha új munkahelyet keresünk, de férfiklimax idején (igen, mert ilyen is van ám) is segít elhagyni az elavult, helytelen magatartásmintákat.
Sokaktól hallottam már, hogy ne dicsérjük túl a gyerekeket és ne ajnározzuk őket, mert elbízzák magukat. Ebben is van valami, de lássuk meg azt is, hogy mi történik, ha pont az ellenkezőjét tesszük. A lényeg megint az egyensúlyon van. Ha valamit elér a gyereked, ha valamiben jó, akkor nyugodtan tudasd vele, hogy büszke vagy rá, és ő is legyen csak büszke magára. Annyi dolog van, ami kihat az egész életünkre, és majd csak felnőtt korunkban szembesülünk vele. Ha kicsit tudatosabbak vagyunk a gyereknevelésben, akkor az majd később meghálálja magát.
Ha te is úgy érzed, hogy csak sodródsz az árral és nem tudod eldönteni, hogy merre haladj tovább az életben, akkor tegyél egy próbát a vadzabbal és kitisztul a fejedben a jövőről alkotott kép.
